Teleport Afterwork – Monory Ráhel

Don Tamás: Mik azok a projektek, amelyek az „amikre büszke vagyok faladon” díszelegnek otthon?

Monory Ráhel: A rap-videóim vannak nyilvánvalóan az első helyen.

DT: Mesélj! Hol és mikor kezdődött a szerelem a hip-hop iránt?

MR: Amúgy az a legviccesebb, hogy általános iskolában gyűlöltem a rapet. Negyedikben punk lettem és úgy voltam vele, hogy a rap az szar. Azért kezdtem el rappelni egyébként, mert mindig is volt bennem egy igény – nagyon közhelyes nyilvánvalóan–, hogy jót csináljak az embereknek vagy valami ilyesmi. Azóta is ezzel próbálkozom, mert nem tudtam jobbat kitalálni azóta sem. Csak különböző dolgokat gondolok jónak, meg nyilván ez nagyon önkényes, meg nagyon beképzelt, ki vagyok én, hogy meg tudjam mondani valakinek, hogy mi a jó neki? Gimiben Kaposváron tanultam és ott több hajléktalannal beszélgettem és azt terveztem, hogy megtanítom őket rajzolni, és akkor majd el tudják adni a rajzaikat, és abból lesz pénzük, és hogy ez mégis jó, mert nem adok pénzt nekik, hanem egyfajta tudást.

DT: Ez tök jó! És működött a projekt?

MR: Nem, mert csak a tervezésig jutott… de az igény maradt, hogy ilyesmi melókat csináljak pl. elsőben megkerestem több árvaházat, hogy csinálnék ott ilyen képregény-színdarabokat. Csak a fejnél lettek volna kilyukasztva és megfestve – nyilván festve, mert festő vagyok – ilyen jelenetek, mert azt gondoltam, hogy nehéz lenne az árva gyerekekkel összehangolni próbákat. De lelkes voltam, mert azt gondoltam, hogy ez egy tök jó új élmény lehetne nekik, hogy beállnak egy szerepbe és csak mondanak szövegeket, nem feltétlenül kellene főszereplő – ami tök nehéz a gyerekekkel való dinamikus együtt dolgozásban – és lehetne egy ilyen jótékonysági darab, a befolyó összeget, természetesen nem az árvaház kapná, hanem a konkrétan gyerekek között osztanám szét, és akkor így kapnának rohadt sok zsebpénzt, amit bármire költhetnek. Aztán azért nem valósult meg az egész, mert az árvaházak mindenhol azt reagálták vissza, hogy nem engedik, hogy én önkéntesen ilyen dologba belevágjak, mert a gyerekek elkezdenek kötődni hozzám, én viszont bármikor kiléphetek és azt mondhatom, hogy most nekem inkább kávézni van kedvem, nem pedig ezt csinálni. Tök durván megvan, hogy egy nevelő hány órát foglalkozik egy gyerekkel.

DT: Ebben igazuk van egyébként.

MR: Teljesen igazuk van! És akkor ezután találtam ki, hogy rappelni fogok

DT: A mintegy 20 perccel ezelőtti rappes kérdésre választ kapunk. 🙂

MR: Nagyon széles körökben beszélek, de igen, ezután jött a rap és akkor megcsináltam a Dühös vagyok c. számot.

DT: Kérlek mesélj a Dühös vagyokról.

MR: Arról szól, hogy dühös vagyok, és szétbaszok mindent, tehát az a szövege, hogy dühös vagyok, ú de dühös vagyok, szétbaszok mindenkit és csak üszköt hagyok. Szóval igazából volt a hip-hopos karrieremnek ez az indítása, és utána nyilván megszerettem ezt a műfajt és rájöttem, hogy csomó mindenre lehet használni: fontos vagy általam fontosnak vélt társadalmi kérdésekkel foglalkozni egy populáris médiumban. Az a tervem, hogy csinálok egy lejátszási listát: minden olyan témát fel akarok dolgozni, amit így az összes nagy rapper feldolgoz, szerelmi csalódások, gengszter élet, nem tudom mi, és ezek közé betűzdelve társadalmi problémákról szóló számok

DT: Ez lenne az első EP-d?

MR: Igen.

DT: Van már producered? Lehetek?

MR: Még nincs, de most már van egy punk zenekarom.”

Advertisements